MOSONYI MIHÁLY: ZONGORAÁTIRATOK

AKKORD A-1047, Budapest, 2003

UTÓHANG

 

Életrajzi ismertető[1]: Mosonyi Mihály szülőfaluja a Moson vármegyei Boldogasszony (Frauenkirchen), már a XIV. században ismert zarándokhely volt; 1921 óta Ausztria Burgenland tartományához tartozik[2]. A zeneszerző 1815. szeptember 4-én született, a keresztségben németajkú nagyapja és édesapja után a Michael Brand nevet kapja[3]. Szegény falusi szűcs negyedik gyermekeként hamarosan saját lábára kell állnia. Már tizennégy évesen sekrestyés Magyaróvárott. Néhány év múltán beiratkozik a pozsonyi tanítóképzőbe. Húsz éves korában Pejachevich Péter gróf és neje, gróf Esterházy Franciska gyermekeinek házitanítójául szegődik a szlavóniai Rétfalura (Eszék mellett, Horvátország). Itt megalapozza későbbi független egzisztenciáját és szorgos önképzéssel tökéletesíti zenei tudását. 1842-ben Pestre költözik[4], zenetanárként itt él haláláig. Harmincegy évesen megnősül. Nemzetőrként részt vesz az 1848-49-es szabadságharcban. 1851-ben meghal felesége. Személyes gyásza és a nemzet tragédiája alkotói válságba sodorja.

Első stíluskorszakában (1837–49) Beethoventól és Schuberttól örökölt zenei nyelezetét fokozatosan hatják át a német romantika elemei. Már legelső műveiben megmutatkozik jó arányérzéke és formaépítő készsége. Ebben az időben három misét, két szimfóniát, egy-egy nyitányt, zongoraversenyt, négykezes zongoraszonátát, vonóshatost, hét vonósnégyest, két zongorástriót, számos kórusművet komponál és átiratokat készít. Pestre költözése után a magyaros elemek még csak kivételes alkalmakkor jelennek meg muzsikájában. Második stíluskorszakában (1853–57) zenéje schumanni elemekkel gazdagodik, egyénibbé és korszerűbbé válik. Ekkor keletkezik negyedik miséje, tucatnyi dala, néhány kórus- és zongoraműve, átirata. Liszttel kötött személyes ismeretsége, romantikus német operájának (Kaiser Max auf der Martinswand) kudarca és Pusztai élet című magyaros zongorafantáziájának sikere együttesen járult hozzá az újabb stílusváltáshoz[5].

A korszak magyar zenéje a verbunkosra épül. E stílus gyökere a Mária Terézia-kori zenével kísért katonatoborzások, a „verbuválások” idejére nyúlik vissza. A verbunkos korai mesterei – Csermák Antal György (1774[?]–1822) kivételével – nem zeneelméleti képzettségükkel tűntek ki. Kivételes képességű előadók, hegedűsök voltak, megáldva dallamformáló, rögtönző őstehetséggel, mint Bihari János (1764–1827) és Lavotta János (1764–1820). A képzett muzsikus Rózsavölgyi Márk (1789–1848) és Egressy Béni (1814–1851) halála utáni időben a verbunkos műfajnak nem volt kiemelkedő személyisége: a magyar zenei köznyelv kialakult, de hiányzott zeneileg képzett, elkötelezett megújítója. És ekkor, 1857-ben Brand Mihály, a pesti német zeneszerző kirobbanó sikert arat Pusztai élet című verbunkos fantáziájával[6].

A stílusváltás tudatos. Egyévnyi felkészülés után 1859-ben már új néven jelentkezik Mosonyi Mihály, a magyar zeneszerző és zenei közíró. Megkomponálja két magyar operáját (Szép Ilonka 1861, Álmos 1862), ötödik miséjét, három kantátáját és négy szimfonikus költeményét. Számos maradandó értékű dal, egyházi és világi kórusmű, zongoradarab, átirat is ekkor kerül ki műhelyéből[7].

 Mosonyi zenei írói, mi több, népművelői tevékenysége a Zenészeti Lapok hasábjain teljesedett ki, amely az első jelentős magyar nyelvű zenei hetilap volt. Szinte valamennyi ebben a füzetben közreadott kompozíciója itt jelent meg. Tulajdonos főszerkesztője id. Ábrányi Kornél (1822–1903), szerkesztőségi főmunkatársai Rózsavölgyi Gyula (1822–1861) és Bartalus István (1821–1899) voltak. A harmadik főmunkatárs, Mosonyi – aki vezércikket, tárcát, vitairatot, zenepolitikai tanulmányt, hangversenykritikát és műismertetést egyaránt írt – dolgozott közülük a legtöbb műfajban. Az akkor még hiányzó országos zeneoktatási hálózatot pótlandó, fokozatosan felépített összhangzattani leckesorozattal is jelentkezett. A szerkesztőségbe beküldött zeneszerzői zsengék némelyikét közreadta eredeti és javított formában is, pedagógiai célzattal. Az arra méltókat pedig feldolgozta saját műveiben. A lap alapításától (1860. október 3-tól) 1866-ig töretlen aktivitással vett részt a szerkesztőség munkájában[8].

1870 februárjában meghívták Mosonyit a tervezett pesti Zeneakadémia ügyében összehívott konferenciára. Az 1875. november 14-i megnyitót már nem érte meg, pedig oszlopa lehetett volna a tanintézetnek. 1870. október 31-én, 56 évesen váratlanul meghalt: tüdőgyulladás végzett vele[9].


 

Műismertetés. Az 1860-ban komponált Komáromy Lipót-féle meghívókártya című albumlap pompás bizonyítéka Mosonyi humorérzékének és nem mindennapi mesterségbeli tudásának. A műnek a szó hagyományos értelmében nincsen hangneme: egyfajta romantikus „atonalitás” szerint szigorú négyszólamúságban építkezik egy meghatározott basszusmenet fölött. Ha a basszus hangjait összeolvassuk a Mosonyi által (nem mindenütt) beírt betűkkel, úgy egy mulatság tréfás meghívóját olvashatjuk német nyelven (lásd a német szövegben). A kéziraton nincs sem tempó, sem karakterjelzés, ám meghatározza azt a fanfár indítás, amely Liszt Ferenc (1811–1886) Grand Galop chromatique-ját (1838) idézi. A 7. ütemben a Rákóczi-motívum is felbukkan a fanfárral tritonusz (h–f) – diabolus in musica – kapcsolatban[10]. A kis alkalmi mű kézirata 1959-ben került az Országos Széchényi Könyvtárba[11]; nyomtatásban most jelenik meg először.

A Szózat zongoraátirata – amelyet a zenetudomány eddig nem tartott számon – a Zenészeti Lapokban jelent meg (I/16, 1861. január 16, 125–126), illusztrációként a szerző egyik összhangzattani leckéjéhez. Az eredeti kórusmű D-dúr hangnemét Mosonyi Esz-dúrba transzponálta, a zongoraletétet egyszerűbbé, ezáltal ünnepélyesebbé tette. A 19. ütemet álzárlattá alakította, és ezzel meg is változtatta a mű befejezését. A Szózatot, Vörösmarty Mihály (1800–1855) költeményét Egressy Béni (1814–1851, színész, tenorista, műfordító, librettista) 1843-ban zenésítette meg, azóta a magyar nemzet egyik zenei imádsága[12].

A régi Rákóczy nóta dallama a Zenészeti Lapokban (II/17, 1862. január 23, 130) jelent meg, mint Hajdu László (1817[8?]–1880) túrkevei hites ügyvéd írásának melléklete. A Rákóczi induló ismeretlen szerzőjének kilétéről kibontakozott vitában Hajdu írása volt a legérdekesebb közlemény. Meggyőzően fejtette ki, hogy a Rákóczi induló melódiájának legvalószínűbb forrása az ún. erdélyi Rákóczi-nóta lehetett. Még debreceni jurátusként (1832–37) jegyezte le ennek egyik formáját Boka Mihály cigány klarinétos játéka nyomán, elhagyva a rögtönzött játékmódból adódó sallangokat. Mosonyit közelebbről érdekelhette ez a közlemény, mert a dallamot változtatás nélkül megharmonizálta, csupán néhány trillával, a hiányzó ismétlőjellel és da capo jellel egészítve ki. A Zenészeti Lapokban ez a harmonizált változat nem jelent meg.  Az 1863. szeptember 27-én keltezett eredeti kézirat 1976-ban került az Országos Széchényi Könyvtárba[13]; nyomtatásban most jelenik meg először.

A Gujásnóta[14] (sic!) a Zenészeti Lapok 1862. október 30-i számában (III/5, 33–34) jelent meg. A kompozíció alapjául szolgáló két dallamot újra Hajdu László küldte el a szerkesztőségnek, kimondottan azért, hogy azokat Mosonyi megharmonizálja. Mosonyi eleget tett Hajdu kívánságainak. Mozgalmasabbá tette a melódiát, és arra törekedett, hogy a harmóniák egyszerűek, de a kor követelményeinek megfelelően újszerűek legyenek. Épp egyszerűsége teszi Mosonyi e miniatűrjét modernné, bizonyos XX. századi népdalfeldolgozások előfutárává. A kotta énekszólamot nem tartalmaz (a műjegyzékben tehát áttehető a zongoradarabok közé), a dalszöveget a kottanyomtatvány után közölték. Íme: Lassúra. / Nem bánom, hogy parasztnak születtem / Csak azért, hogy gujássá lehettem, / Kis királyság igy is állapotom / Igazgató törvény bünkős botom, sat. / Frissre. / Szeretőm a korcsmárosné lánya / Nem ér azzal arany ezüst bánya, / Angyal Mariskámat el is veszem / Híres neves gujásnévá teszem. sat.” A „friss” dallam megtalálható Kodály Zoltán A magyar népzene c. könyvének Vargyas Lajos szerkesztette példatárában (298. szám). Az első versszak szövegkezdete: „Nincsen nekem kedvesebb vendégem”. A 2–5. strófa tekintetében hivatkoznak a Csikós című népszínműre. Ennek bemutatója 1847. január 23-án volt a Nemzeti Színházban, szövegét Szigligeti Ede (1814–1878) írta, a kísérőzenét Szerdahelyi József (1804–1851) állította össze. A darab 5. dalbetétje a címszereplő Andris dala, amely zeneileg megfelel a Kodály által közölt dallamnak, és a Mosonyi-féle Gujásnóta friss szakaszának. Csakhogy a betétdal szövege nem a Gujásnóta frissének, hanem lassú részének szövegével mutat hasonlóságot. Ezen a példán is megfigyelhető, hogy a népdalok és népies dallamok szövegei szabadon változtak-cserélődtek a használat során[15].

Az Áldozati induló az „Álmos” című dalműből 1862 decemberében jelent meg a Rózsavölgyi és Társa gondozásában[16]. Ez az átirat aligha érzékelteti a III. felvonás 23. jelenetének magasztosságát, emelkedettségét: előadásakor törekednünk kell ezek érvényre juttatására. Mosonyi már 1862. október 4-én befejezte az Álmos partitúráját, a mű bemutatójára azonban csak 1934-ben került sor. Ez az opera a magyar honfoglalás történetének legértékesebb romantikus zenei ábrázolása[17].

A Rákóczy induló[18] a Zenészeti Lapokban jelent meg két részben: a Marcia 1863. január 22-én (III/17, 129–130), a Trió 29-én (III/18, 139–140). Hajdu László terjedelmes cikkben érvelt amellett, hogy a Rákóczi induló szerzője Bihari János lehetett, nem pedig Scholl Miklós (1778–1822) katonakarmester, akinek a neve alatt az induló 1820 körül nyomtatásban először látott napvilágot. Kifejti azt is, hogy a Rákóczi-induló periódusainak aszimmetriája Bihari rögtönző előadásának, illetve a német lejegyző, Scholl stílusbeli járatlanságának következménye. Az erdélyi Rákóczi nóta zenei anyagának felhasználásával Hajdu olyan induló-dallamot szerkesztett, amelynek zenei mondatai szabályosak: nyolc ütemesek. Mosonyit megragadta az elgondolás merészsége: megharmonizálta Hajdu dallamát, mindössze két helyen javasolt változtatást a dallamban. Ez a remek átirat nem terjedt el szélesebb körben, mivel nem jelent meg a zeneműkereskedelmi forgalomban kottanyomtatványként. Feltehetően azért, mert 1863-ban a cenzúra nem engedélyezte, vagy a kiadó nem vállalkozott a megjelentetésére.

A Banderium induló 1867 augusztusában jelent meg, borítóján zászlótartó lovaskatonát ábrázoló metszettel. Az olasz bandiera szó zászlót jelent, míg a bandérium egyazon zászló alatt harcolók csapatát. Az a magyar nemesember, aki a nemesi felkeléskor  ötven lovaskatonánál nagyobb csapatot tudott kiállítani, saját zászlaja alatt vonulhatott hadba. Az utolsó nemesi felkelés éve 1809; Mosonyi korában a polgári vagy katonai lovas díszfelvonulás csapatait nevezték bandériumnak. A Banderium indulót Mosonyi az Aradon 1867. augusztus 9–13. között megrendezett harmadik Országos Dalárünnepre írta[19].

Hertelendy ezredesnek indulója Ulmnál (1805) 1869-ben jelent meg. Az induló férfihangra íródott zongorakísérettel, míg triója szóló zongorára. A mű Mosonyi saját zenekar-kíséretes férfikari darabjának az átirata[20]. Zongoraszólama külön is hatásos előadási darab. Hertelendy Gábor (1742–1826), köznemesi család sarja, fényes katonai pályát futott be a közlegénységtől az altábornagyi rangig[21]. 1805-ben, Ulm bevételénél (október 20), Napóleon megverte az osztrák Mack tábornokot[22] és mintegy huszonötezer hadifoglyot ejtett. Hertelendy ezredesnek azonban sikerült az általa parancsnokolt Palatinus huszárokkal áttörnie a francia vonalakat. Ezt a haditettet örökíti meg az induló. Szövege: „Hát fiaim, ti vitéz nevetek rablánczal váltjátok-e fel? Ősz fejem is ma tehát, veletek nyert koszorúját veszsze-e el? Nem magyar az, czudar az, ki kivont karddal is esdekel, s kér pardont; Rajta tehát velem aki vitéz! a csatán elől lobogó tollamra néz. Ezredem vér mezején vezetem, győzni vagy halni tanult seregem.” Az induló dallama nem Mosonyi alkotása, a trió viszont saját invenciója, több motívumátvétellel a Rákóczi-nótából. A kotta ajánlása Gróf Festetits Pálnak, a pesti zenekedvelők egylete elnökének szólt. Mosonyi rövid időre elvállalta az egyesület karmesteri teendőit; amint azonban Thern Károly (1817–1886) személyében alkalmas utódot talált, lemondott tisztéről[23].

A Népdal-feldolgozások[24] Mosonyi nagyobb átiratai közé tartoznak. 1860–61 folyamán négyet jelentetett meg közülük. Vajon jogos-e a darabok témáit népdalnak nevezni? A Nemzetközi Népzenei Tanács 1954-es állásfoglalása szerint a címhasználat teljesen jogos[25]. Valamennyi dallam megjelent a Füredi Mihály által gyűjtött s Bognár Ignác zongorakíséretével ellátott 1851-es 100 magyar népdal c. gyűjteményes kötetben (No. 53, 55; 45, 65; 10, 14, 21; 15, 70, 104); ám e dallamoknak Füredi nem szerzője, hanem lejegyzője volt. Ezzel teljesül a népzene első kritériuma, a szájhagyomány. Füredi természetesen azokat a dalokat adta ki, amelyek annak idején a legnépszerűbbek voltak; elsősorban tehát maga a nép (s nem Füredi) tette őket ismertté. Ezzel teljesedik a népzene második kritériuma, a válogatás. A hetedik és a kilencedik dallam már 1829-ben feltűnt Johann Baptist Hirschfeld Szentpétery Zsigmond: Tündérlak Magyarhonban c. vígjátékának kísérőzenéjében, amelynek szintén nem zeneszerzője, hanem zenei összeállítója volt Szerdahelyi József. Ezzel teljesül a népzene harmadik kritériuma, a folytonosság. Mivel e dallamoknak több lejegyzett és kinyomtatott szöveg- és dallamvariánsa létezik, teljesül a negyedik kritérium is, a változatosság.

A Két népdal (Első, g-moll Rapszódia) a Zenészeti Lapok első műmellékleteként jelent meg, az 1860. december 5-i (tévesen a november 5-inek keltezett) számban (I/6). A kottát a Rózsavölgyi kiadó gondozta. Az újság 71–72. oldalán közölt Mosonyi-levélből kitűnik, hogy a szerző a feldolgozás alapjául szolgáló dalok kiválasztásánál a zenei ellentét erőteljességére törekedett. Mint zongoratanár feladatának tekintette, hogy a darab zongoratechnikai szempontból ne legyen túl nehéz. Az ezután következő átiratok nehézségi foka következetesen emelkedik: mintha a Tanulmányok zongorára a magyar zene előadása képzésére című etűdsorozat folytatásaként íródtak volna. Ezek az átiratok azonban elsősorban zeneszerzői etűdök: Mosonyi azt kívánta általuk bemutatni a Zenészeti Lapok olvasói számára, hogy miképp lehet népdalokat tematikus anyagként felhasználni, belőlük különféle formákat építeni. A Népdal cím talán didaktikus, talán demonstratív, de kevéssé jellegzetes. Jelen közreadó úgy véli: nyilvánvaló, hogy ezek a darabok mind formai, mind technikai szempontból megfelelnek a rapszódia műfaji kritériumának. Ezért – a könnyebb megkülönböztethetőség kedvéért és megbocsátható előadói önkényességgel – utólag így neveztem el őket[26]. A g-moll rapszódiában feldolgozott két dal szövegének első szakasza: 1. „Kitették a holttestet az udvarra, / De nincs, aki végig, végig sirassa, / Most tetszik meg, ki az igazi árva: / Senki sem hajol a koporsójára.” 2. „Csősz leszek én a nyáron, / Itt a pesti határon: / Leterítem a bundámat, / Veregetem a pipámat, a pipámat.”

A Két népdal (Második, f-moll Rapszódia) a Zenészeti Lapok második műmellékleteként jelent meg (I/26, 1861. március 27.). Szövegük: 1. „Az ég alatt a föld színén / Nincsen olyan árva, mint én; / Nincsen apám, nincsen anyám, / Hej! ki gondot viselne rám.” 2. „Már ezután nem is bánom, / A világ hadd kiabáljon; / Félre vágom kalapomat; / Megölelem galambomat.”

A Három népdal (Harmadik, a-moll Rapszódia) a Zenészeti Lapok harmadik műmellékleteként jelent meg (I/40, 1861. július 3.). Szövegük: 1. „Bús az idő, bús vagyok én magam is, / Valamennyi szép asszony van, mind hamis. / Szeretetök nem állandó, / Mint az idő változandó a lány is.” 2. „Még azt mondja az anyám, az anyám: / Ne vegyek nőt ily korán, ily korán. / Majd az eszem ha megnőtt, ha megnőtt, / Jobb lesz akkor venni nőt, venni nőt.” 3. „Nézz rózsám a szemembe, / Mit olvasol belőle? / Ugye, azt mondja, / Ugye azt mondja, / Te vagy az angyala, / Ragyogó csillaga.”

A Három népdal (Negyedik, d-moll Rapszódia) a Zenészeti Lapok negyedik műmellékleteként jelent meg (I/53, 1861. október 3). A dalszövegek: 1. „Bezárom már bús szívemet, / Elhagyom szeretetemet / El kell hagynom immár kedvesemet, / Véle együtt mindenemet.” 2. „Mariskám, Mariskám, eszem a szemedet, / Ne nézz rám, ne nézz rám, mert megölsz engemet. / Már a szívem nyugodalma oda vagyon, oda vagyon, / Minthogy én szeretlek téged igen nagyon, igen nagyon.” 3. „Nagy gazda volt az apám, / Hej, sokat is hagyott rám; / Hat ökörnek kötelét, / És egy vasvilla nyelét, / Eszem adta, jaj, jaj, eszem adta.”

Az Újévi ajándék – 6 magyar dallam Bernát Gáspártól[27] a Zenészeti Lapok számozatlan műmellékleteként jelent meg (II/14, 1862. január 2.). Erről a lapszám utolsó oldalának alján levő vastagbetűs szöveg tudósított: „Mai számunkhoz egy magyar zenedarab van mellékelve Mosonyi Mihály-tól.” Innen az átirat címe is: az újévben megjelent első számhoz küldték szét ajándékképpen az előfizetőknek[28]. Bernát Gáspár (1810–1873) ügyvéd volt, de az irodalomnak élt: sajátos, abszurd humorú karcolatai – ún. gazsiádái – országosan közkedveltté tették. 1840 körül jelent meg Alföldi csárdások című hat kis zongoradarabja a pesti kőnyomda-tulajdonos Friedrich August Walzel kiadásában. Sajnos, az egyetlen létező példány külső íve hiányzik az utolsó, hatodik darabbal együtt, ám így is elemezhető Mosonyi átírói módszere. A C–C–C–a–C–(C?) hangnemi rendet izgalmasabbá tette: C–G–C–a–C–F. A dalok egyszerű formáit igen újszerű, szellemes kódákkal bővítette. A néhol túl vastag kíséretet áttetszőbbé igazította, a dallamvonalakon viszont alig javított. A díszítéseket kissé gazdagította, a minden esetben ismétlőjeles második dallamsort, double írásával, olykor változatosabbá tette. Már az eredeti ciklus is kiemelkedett a kor átlag-irodalmából; Mosonyi átirata még inkább kidomborította erényeit és briliáns pódiumszámmá varázsolta.

A Magyar zene Palotási János „Galgócz-i emlék” című műve után[29] a Zenészeti Lapok ötödik műmellékleteként jelent meg (II/31, 1862. május 1.). Pecsenyánszky János (1821–1878) lengyel származású jogász, jegyző, vármegyei levéltáros volt a Jászságban. Csárdásait Patikárius Ferkó (1827–1870) cigányprímás bandája tette országosan ismertté. Pecsenyánszky 1859-től Palotási néven adta ki táncdarabjait. 1861. február 13-án Mosonyi Mihály nyílt levelet intézett hozzá a Zenészeti Lapok hasábjain; egyebek közt engedélyét kérte, hogy műveit feldolgozhassa, amibe Palotási örömmel beleegyezett[30]. Mosonyi a Galgóczi emlék című csárdást választotta, amely 1853-ban jelent meg először a pesti Treichlinger József kiadásában, mint Patikárius Károly (?–1858) műve[31]. Formája egyszerű volt: ABBCDCD (Lassú), ABBABCDDCDEFFEFABB (Friss). Mosonyi az átirat készítésekor úgy járt el, mint az Újévi ajándék esetében: a tematikus anyag sorrendjén nem változtatott, itt még a hangnemi renden sem. A formát viszont visszatérések beiktatásával tette különlegessé: romantikus szonátatételt alkotott az egyszerű táncformából[32].

A Szabad gondolatok szabadi Frank Ignácztól 1864 tavaszutóján jelent meg a Rózsavölgyi cégnél. Frank Ignác (1825–?) Bécsben mérnöknek tanult, egyidejűleg zenei tanulmányokat is folytatott. Az 1848–49-es magyar szabadságharcot főhadnagyi rangban harcolta végig; az összeomlás után édesapja pápai vendéglőjét vezette, ahol a helyi kollégium diákjait és a helyi muzsikus cigányokat tanította zeneelméletre. 1863-ban országos körutat tett egy stuttgarti hangszergyáros új húros harmóniumával, majd Pesten telepedett le borkereskedőként. Kibérelte a híres Komlókert vendéglőt, pályadíjakat írt ki a zenei élet felélénkítésére. 1871-ben megnyitotta a Grand café delicatesse kávéházat[33], ám csődbe ment; regényes életét a máriabesnyői monostorban fejezte be. A XIX. század egyik legnépszerűbb csárdáskomponistája volt, műveit ma is rendszeresen játsszák. Táncait Liszten és Brahmson kívül Jules Massenet és a magyar hegedűiskola atyja, Hubay Jenő is feldolgozta. A Szabad gondolatok ajánlása Carl Tausignak (1841–1871), Liszt kedvenc tanítványának szólt, akinek a pesti Európa szálló nagytermében 1864. április 3-án adott búcsúhangversenye után Mosonyi egy hódolati babérkoszorút nyújtott át[34].

 

A jelen kotta Mosonyi valamennyi, két kézre komponált, ismert és fellelhető zongoraátiratát tartalmazza[35], a két terjedelmes operaátiraton kívül.[36]

 

A verbunkos stílusú darabok előadásának problémáival részletesen foglalkozom Mosonyi Tanulmányok zongorára a magyar zene előadásának képzésére című kompozíciója új kiadásának (Budapest, 1996) utóhangjában.

Jelen kiadványban a közreadó kiegészítéseit szürke szín jelzi. A kritikai jegyzeteket az angol fordítás után találhatja meg a kedves Olvasó.

Köszönettel tartozom az Országos Széchényi Könyvtár Zenei Gyűjteményének, amiért a kiadó rendelkezésére bocsátotta a két autográfot. Úgyszintén köszönettel tartozom a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Zenetörténeti Kutatókönyvtárának, amely a közreadott művek első kiadásának fénymásolatát bocsátotta rendelkezésemre.

Köszönetet mondok valamennyi munkatársamnak, amiért áldozatos munkával lehetővé tette a kiadást. Végül, de nem utolsósorban azoknak, akik a kiadást anyagilag támogatták.

 

Kassai István

 

Budapest, 1999. Ádvent

 

A jegyzetanyagot ld. az irodalomjegyzék után!

 

IRODALOM – LITERATUR – LITERATURE

Ábrányi K., id. (1872): Mosonyi Mihály élet és jellemrajza. Corvina. Pest.

Bónis F. (1960): Mosonyi Mihály. Gondolat. Budapest.

Bónis F. (1961): Mosonyi Mihály magyar operái.    In: Szabolcsi B., Bartha D. (szerk.):Zenetudományi tanulmányok az opera történetéből. Akadémiai Kiadó. Budapest. Vol. 9.

Bónis F. (1962): Die ungarishen Opern Mihály Mosonyis. In: Studia musicologica. Tom. II.

Bónis F. (1989a): Mosonyiana I–III. In: Magyar Zene 2.

Bónis F. (1989b): Mosonyiana IV. In: Magyar Zene 3.

Bónis F. (1989c): Mosonyiana V. In: Magyar Zene 4.

Bónis F. (1995): Mosonyiana II [VI]. In: Magyar Zene 1.

Bónis F. (2000a): Mosonyi Mihály. Magyar zeneszerzők. Mágus. Budapest. Vol. 10.

Bónis F. (2000b): Mozarttól Bartókig. Püski. Budapest.

Bónis F. (2001): Mihály Mosonyi. In: The New Groves Dictionary of Music and Musicians. Macmillan. London. Vol. 17.

Bónis F. (2002): Mihály Mosonyi. Hungarian Composers. Mágus. Budapest. Vol. 10.

Gmasz, P., Gmasz, S. (o. J.): Chronik Stadtgemeinde Frauenkirchen. Frauenkirchen.

Gollowitzer, M. (1973): Adatok Mosonyi Mihály családjának történetéhez. In: Bónis F. (szerk.): Magyar zenetörténeti tanulmányok Mosonyi Mihály és Bartók Béla emlékére. Zeneműkiadó. Budapest.

Hoffer, P. P. (1961): Mihály Mosonyi. In: Die Musik in Geschichte und Gegenwart. Bärenreiter. Kassel. Vol. 9.

Káldor J. (1936): Michael Mosonyi. (Phil. Diss.). Dittert. Dresden.

Kassai I. (2001): Adalékok a Mosonyi-kutatáshoz. In: Bónis F. (szerk.): Magyar zenetörténeti tanulmányok Erkel Ferencről, Kodály Zoltánról és korukról. Püski. Budapest.

Kassai I. (2003): Utóhang/Nachwort/Epilogue. In: Mosonyi Mihály: Transcriptions for Piano. Kassai István (Private edition, distributed by Akkord. A-1047). Budapest.

Kassai I. (2005): Három dallamtörténeti adalék. In: Bónis F. (szerk.): Magyar zenetörténeti tanulmányok a nemzeti romantika világából. Püski. Budapest.

Legány D. (1994a): Mihály Mosonyi Symphony & Piano Concerto. Naxos Marco Polo. 8223539. CD notes.

Legány D. (1994b): Mihály Mosonyi Piano Works. Vol. 1. Naxos Marco Polo. 8223557. CD notes.

Legány D. (1994c): Mihály Mosonyi Piano Works. Vol. 2. Naxos Marco Polo. 8223558. CD notes.

Legány D. (1994d): Mihály Mosonyi Piano Works. Vol. 3. Naxos Marco Polo. 8223559. CD notes.

Legány D. (1998a): Mihály Mosonyi Piano Works. Vol. 4. Naxos Marco Polo. 8223560. CD notes.

Legány D. (1998b): Mihály Mosonyi Piano Works. Vol. 5. Naxos Marco Polo. 8225022. CD notes.

Legány D. (1999): Mihály Mosonyi Piano Trios. Naxos Marco Polo. 8225042. CD notes.

Mona I. (1989): Magyar zeneműkiadók és tevékenységük 1774–1867. MTA Zenetudományi Intézet. Budapest.

Nagy I. (1859): Magyarország családai. Ráth Mór. Pest. Tom. V.

Nagy I. (1862): Magyarország családai. Ráth Mór. Pest. Tom. IX.

Ságh J. (1879): Magyar zenészeti lexikon. A szerző kiadása. Pest.

Sárosi B. (1997): Meddig terjed a népies dal határa. In. Bónis F. (szerk.): Kodály emlékkönyv 1997. Püski. Budapest.

 



[1] Ne tévessze meg a kedves Olvasót, hogy az életrajzi ismertető minden Mosonyi kiadványomban közel azonos. A műismertető természetesen mindegyikben más-más.

[2] Gmasz, P., Gmasz, S. (é. n.), 14–15. o.

[3]Gollowitzer, M., 53–62. o.

[4] Bónis F. (1989a), 170–171. o.

[5] Bónis F. (1960), 29–72. o.

[6] Bónis F. (1960), 62–72. o.

[7] Bónis F. (1960), 77–264. o.

[8] Bónis F. (1960), 142–162. o.

[9] Bónis F. (1960), 254–264. o.

[10] Legány D. (1998a), 4. lap.

[11] Bónis F. (1989a), 169. o. Jelzete Ms mus 3483.

[12] Kassai (2001), 101–102. o.

[13] Bónis F. (1989a), 169. o. Jelzete Ms mus 6126.

[14] Bónis F. (1960), 276. o.

[15] Kassai (2001), 102–103. o.

[16] Bónis F. (1989a), 169. o.

[17] Bónis F. (1960), 197–215. o.

[18] Bónis F. (1960), 277. o.

[19] Bónis Ferenc szíves közlése

[20] Bónis F. (1960), 252. o.

[21] Nagy I. (1859), 106–107. o.

[22] Legány D. (1998a), 4. lap.

[23] Bónis F. (1960), 250–252. o.

[24] Bónis F. (1960), 157–159. o.

[25] Sárosi B., 125–132. o. (Az eredeti szöveg a 6. jegyzetben a 131. lapon és e kotta angol szövegének jegyzetében.)

[26] Kassai (2001), 99–101. o.

[27] Bónis F. (1960), 196. o.

[28] Kassai (2001), 102. o.

[29] Bónis F. (1960), 198. o.

[30] Bónis Ferenc szíves közlése.

[31] Mona I., 668. tétel. Lemezszáma J.T.268

[32] Kassai (2001), 103. o.

[33] Ságh J.

[34] Bónis F. (1960), 226. o.

[35] Teljes műlistát ld. Bónis F. (2000a), 20–30. o.

[36] Mosonyi M. (1861), 57 oldal terjedelmű, lemezszám: G.N. 721., erősen lerövidített átirat; Doppler F., Mosonyi M. (1848), 103 oldal terjedelmű, lemezszám: J. T. 157., Treichlinger. Pest.