MOSONYI MIHÁLY: ZONGORAÁTIRATOK

AKKORD A-1047, Budapest, 2003

UTÓHANG

 

Életrajzi ismertetõ[1]: Mosonyi Mihály szülõfaluja a Moson vármegyei Boldogasszony (Frauenkirchen), már a XIV. században ismert zarándokhely volt; 1921 óta Ausztria Burgenland tartományához tartozik[2]. A zeneszerzõ 1815. szeptember 4-én született, a keresztségben németajkú nagyapja és édesapja után a Michael Brand nevet kapja[3]. Szegény falusi szûcs negyedik gyermekeként hamarosan saját lábára kell állnia. Már tizennégy évesen sekrestyés Magyaróvárott. Néhány év múltán beiratkozik a pozsonyi tanítóképzõbe. Húsz éves korában Pejachevich Péter gróf és neje, gróf Esterházy Franciska gyermekeinek házitanítójául szegõdik a szlavóniai Rétfalura (Eszék mellett, Horvátország). Itt megalapozza késõbbi független egzisztenciáját és szorgos önképzéssel tökéletesíti zenei tudását. 1842-ben Pestre költözik[4], zenetanárként itt él haláláig. Harmincegy évesen megnõsül. Nemzetõrként részt vesz az 1848-49-es szabadságharcban. 1851-ben meghal felesége. Személyes gyásza és a nemzet tragédiája alkotói válságba sodorja.

Elsõ stíluskorszakában (1837–49) Beethoventól és Schuberttól örökölt zenei nyelezetét fokozatosan hatják át a német romantika elemei. Már legelsõ mûveiben megmutatkozik jó arányérzéke és formaépítõ készsége. Ebben az idõben három misét, két szimfóniát, egy-egy nyitányt, zongoraversenyt, négykezes zongoraszonátát, vonóshatost, hét vonósnégyest, két zongorástriót, számos kórusmûvet komponál és átiratokat készít. Pestre költözése után a magyaros elemek még csak kivételes alkalmakkor jelennek meg muzsikájában. Második stíluskorszakában (1853–57) zenéje schumanni elemekkel gazdagodik, egyénibbé és korszerûbbé válik. Ekkor keletkezik negyedik miséje, tucatnyi dala, néhány kórus- és zongoramûve, átirata. Liszttel kötött személyes ismeretsége, romantikus német operájának (Kaiser Max auf der Martinswand) kudarca és Pusztai élet címû magyaros zongorafantáziájának sikere együttesen járult hozzá az újabb stílusváltáshoz[5].

A korszak magyar zenéje a verbunkosra épül. E stílus gyökere a Mária Terézia-kori zenével kísért katonatoborzások, a „verbuválások” idejére nyúlik vissza. A verbunkos korai mesterei – Csermák Antal György (1774[?]–1822) kivételével – nem zeneelméleti képzettségükkel tûntek ki. Kivételes képességû elõadók, hegedûsök voltak, megáldva dallamformáló, rögtönzõ õstehetséggel, mint Bihari János (1764–1827) és Lavotta János (1764–1820). A képzett muzsikus Rózsavölgyi Márk (1789–1848) és Egressy Béni (1814–1851) halála utáni idõben a verbunkos mûfajnak nem volt kiemelkedõ személyisége: a magyar zenei köznyelv kialakult, de hiányzott zeneileg képzett, elkötelezett megújítója. És ekkor, 1857-ben Brand Mihály, a pesti német zeneszerzõ kirobbanó sikert arat Pusztai élet címû verbunkos fantáziájával[6].

A stílusváltás tudatos. Egyévnyi felkészülés után 1859-ben már új néven jelentkezik Mosonyi Mihály, a magyar zeneszerzõ és zenei közíró. Megkomponálja két magyar operáját (Szép Ilonka 1861, Álmos 1862), ötödik miséjét, három kantátáját és négy szimfonikus költeményét. Számos maradandó értékû dal, egyházi és világi kórusmû, zongoradarab, átirat is ekkor kerül ki mûhelyébõl[7].

 Mosonyi zenei írói, mi több, népmûvelõi tevékenysége a Zenészeti Lapok hasábjain teljesedett ki, amely az elsõ jelentõs magyar nyelvû zenei hetilap volt. Szinte valamennyi ebben a füzetben közreadott kompozíciója itt jelent meg. Tulajdonos fõszerkesztõje id. Ábrányi Kornél (1822–1903), szerkesztõségi fõmunkatársai Rózsavölgyi Gyula (1822–1861) és Bartalus István (1821–1899) voltak. A harmadik fõmunkatárs, Mosonyi – aki vezércikket, tárcát, vitairatot, zenepolitikai tanulmányt, hangversenykritikát és mûismertetést egyaránt írt – dolgozott közülük a legtöbb mûfajban. Az akkor még hiányzó országos zeneoktatási hálózatot pótlandó, fokozatosan felépített összhangzattani leckesorozattal is jelentkezett. A szerkesztõségbe beküldött zeneszerzõi zsengék némelyikét közreadta eredeti és javított formában is, pedagógiai célzattal. Az arra méltókat pedig feldolgozta saját mûveiben. A lap alapításától (1860. október 3-tól) 1866-ig töretlen aktivitással vett részt a szerkesztõség munkájában[8].

1870 februárjában meghívták Mosonyit a tervezett pesti Zeneakadémia ügyében összehívott konferenciára. Az 1875. november 14-i megnyitót már nem érte meg, pedig oszlopa lehetett volna a tanintézetnek. 1870. október 31-én, 56 évesen váratlanul meghalt: tüdõgyulladás végzett vele[9].

 

Mûismertetés. Az 1860-ban komponált Komáromy Lipót-féle meghívókártya címû albumlap pompás bizonyítéka Mosonyi humorérzékének és nem mindennapi mesterségbeli tudásának. A mûnek a szó hagyományos értelmében nincsen hangneme: egyfajta romantikus „atonalitás” szerint szigorú négyszólamúságban építkezik egy meghatározott basszusmenet fölött. Ha a basszus hangjait összeolvassuk a Mosonyi által (nem mindenütt) beírt betûkkel, úgy egy mulatság tréfás meghívóját olvashatjuk német nyelven (lásd a német szövegben). A kéziraton nincs sem tempó, sem karakterjelzés, ám meghatározza azt a fanfár indítás, amely Liszt Ferenc (1811–1886) Grand Galop chromatique-ját (1838) idézi. A 7. ütemben a Rákóczi-motívum is felbukkan a fanfárral tritonusz (h–f) – diabolus in musica – kapcsolatban[10]. A kis alkalmi mû kézirata 1959-ben került az Országos Széchényi Könyvtárba[11]; nyomtatásban most jelenik meg elõször.

A Szózat zongoraátirata – amelyet a zenetudomány eddig nem tartott számon – a Zenészeti Lapokban jelent meg (I/16, 1861. január 16, 125–126), illusztrációként a szerzõ egyik összhangzattani leckéjéhez. Az eredeti kórusmû D-dúr hangnemét Mosonyi Esz-dúrba transzponálta, a zongoraletétet egyszerûbbé, ezáltal ünnepélyesebbé tette. A 19. ütemet álzárlattá alakította, és ezzel meg is változtatta a mû befejezését. A Szózatot, Vörösmarty Mihály (1800–1855) költeményét Egressy Béni (1814–1851, színész, tenorista, mûfordító, librettista) 1843-ban zenésítette meg, azóta a magyar nemzet egyik zenei imádsága[12].

A régi Rákóczy nóta dallama a Zenészeti Lapokban (II/17, 1862. január 23, 130) jelent meg, mint Hajdu László (1817[8?]–1880) túrkevei hites ügyvéd írásának melléklete. A Rákóczi induló ismeretlen szerzõjének kilétérõl kibontakozott vitában Hajdu írása volt a legérdekesebb közlemény. Meggyõzõen fejtette ki, hogy a Rákóczi induló melódiájának legvalószínûbb forrása az ún. erdélyi Rákóczi-nóta lehetett. Még debreceni jurátusként (1832–37) jegyezte le ennek egyik formáját Boka Mihály cigány klarinétos játéka nyomán, elhagyva a rögtönzött játékmódból adódó sallangokat. Mosonyit közelebbrõl érdekelhette ez a közlemény, mert a dallamot változtatás nélkül megharmonizálta, csupán néhány trillával, a hiányzó ismétlõjellel és da capo jellel egészítve ki. A Zenészeti Lapokban ez a harmonizált változat nem jelent meg.  Az 1863. szeptember 27-én keltezett eredeti kézirat 1976-ban került az Országos Széchényi Könyvtárba[13]; nyomtatásban most jelenik meg elõször.

A Gujásnóta[14] (sic!) a Zenészeti Lapok 1862. október 30-i számában (III/5, 33–34) jelent meg. A kompozíció alapjául szolgáló két dallamot újra Hajdu László küldte el a szerkesztõségnek, kimondottan azért, hogy azokat Mosonyi megharmonizálja. Mosonyi eleget tett Hajdu kívánságainak. Mozgalmasabbá tette a melódiát, és arra törekedett, hogy a harmóniák egyszerûek, de a kor követelményeinek megfelelõen újszerûek legyenek. Épp egyszerûsége teszi Mosonyi e miniatûrjét modernné, bizonyos XX. századi népdalfeldolgozások elõfutárává. A kotta énekszólamot nem tartalmaz (a mûjegyzékben tehát áttehetõ a zongoradarabok közé), a dalszöveget a kottanyomtatvány után közölték. Íme: „Lassúra. / Nem bánom, hogy parasztnak születtem / Csak azért, hogy gujássá lehettem, / Kis királyság igy is állapotom / Igazgató törvény bünkõs botom, sat. / Frissre. / Szeretõm a korcsmárosné lánya / Nem ér azzal arany ezüst bánya, / Angyal Mariskámat el is veszem / Híres neves gujásnévá teszem. sat.” A „friss” dallam megtalálható Kodály Zoltán A magyar népzene c. könyvének Vargyas Lajos szerkesztette példatárában (298. szám). Az elsõ versszak szövegkezdete: „Nincsen nekem kedvesebb vendégem”. A 2–5. strófa tekintetében hivatkoznak a Csikós címû népszínmûre. Ennek bemutatója 1847. január 23-án volt a Nemzeti Színházban, szövegét Szigligeti Ede (1814–1878) írta, a kísérõzenét Szerdahelyi József (1804–1851) állította össze. A darab 5. dalbetétje a címszereplõ Andris dala, amely zeneileg megfelel a Kodály által közölt dallamnak, és a Mosonyi-féle Gujásnóta friss szakaszának. Csakhogy a betétdal szövege nem a Gujásnóta frissének, hanem lassú részének szövegével mutat hasonlóságot. Ezen a példán is megfigyelhetõ, hogy a népdalok és népies dallamok szövegei szabadon változtak-cserélõdtek a használat során[15].

Az Áldozati induló az „Álmos” címû dalmûbõl 1862 decemberében jelent meg a Rózsavölgyi és Társa gondozásában[16]. Ez az átirat aligha érzékelteti a III. felvonás 23. jelenetének magasztosságát, emelkedettségét: elõadásakor törekednünk kell ezek érvényre juttatására. Mosonyi már 1862. október 4-én befejezte az Álmos partitúráját, a mû bemutatójára azonban csak 1934-ben került sor. Ez az opera a magyar honfoglalás történetének legértékesebb romantikus zenei ábrázolása[17].

A Rákóczy induló[18] a Zenészeti Lapokban jelent meg két részben: a Marcia 1863. január 22-én (III/17, 129–130), a Trió 29-én (III/18, 139–140). Hajdu László terjedelmes cikkben érvelt amellett, hogy a Rákóczi induló szerzõje Bihari János lehetett, nem pedig Scholl Miklós (1778–1822) katonakarmester, akinek a neve alatt az induló 1820 körül nyomtatásban elõször látott napvilágot. Kifejti azt is, hogy a Rákóczi-induló periódusainak aszimmetriája Bihari rögtönzõ elõadásának, illetve a német lejegyzõ, Scholl stílusbeli járatlanságának következménye. Az erdélyi Rákóczi nóta zenei anyagának felhasználásával Hajdu olyan induló-dallamot szerkesztett, amelynek zenei mondatai szabályosak: nyolc ütemesek. Mosonyit megragadta az elgondolás merészsége: megharmonizálta Hajdu dallamát, mindössze két helyen javasolt változtatást a dallamban. Ez a remek átirat nem terjedt el szélesebb körben, mivel nem jelent meg a zenemûkereskedelmi forgalomban kottanyomtatványként. Feltehetõen azért, mert 1863-ban a cenzúra nem engedélyezte, vagy a kiadó nem vállalkozott a megjelentetésére.

A Banderium induló 1867 augusztusában jelent meg, borítóján zászlótartó lovaskatonát ábrázoló metszettel. Az olasz bandiera szó zászlót jelent, míg a bandérium egyazon zászló alatt harcolók csapatát. Az a magyar nemesember, aki a nemesi felkeléskor  ötven lovaskatonánál nagyobb csapatot tudott kiállítani, saját zászlaja alatt vonulhatott hadba. Az utolsó nemesi felkelés éve 1809; Mosonyi korában a polgári vagy katonai lovas díszfelvonulás csapatait nevezték bandériumnak. A Banderium indulót Mosonyi az Aradon 1867. augusztus 9–13. között megrendezett harmadik Országos Dalárünnepre írta[19].

Hertelendy ezredesnek indulója Ulmnál (1805) 1869-ben jelent meg. Az induló férfihangra íródott zongorakísérettel, míg triója szóló zongorára. A mû Mosonyi saját zenekar-kíséretes férfikari darabjának az átirata[20]. Zongoraszólama külön is hatásos elõadási darab. Hertelendy Gábor (1742–1826), köznemesi család sarja, fényes katonai pályát futott be a közlegénységtõl az altábornagyi rangig[21]. 1805-ben, Ulm bevételénél (október 20), Napóleon megverte az osztrák Mack tábornokot[22] és mintegy huszonötezer hadifoglyot ejtett. Hertelendy ezredesnek azonban sikerült az általa parancsnokolt Palatinus huszárokkal áttörnie a francia vonalakat. Ezt a haditettet örökíti meg az induló. Szövege: „Hát fiaim, ti vitéz nevetek rablánczal váltjátok-e fel? Õsz fejem is ma tehát, veletek nyert koszorúját veszsze-e el? Nem magyar az, czudar az, ki kivont karddal is esdekel, s kér pardont; Rajta tehát velem aki vitéz! a csatán elõl lobogó tollamra néz. Ezredem vér mezején vezetem, gyõzni vagy halni tanult seregem.” Az induló dallama nem Mosonyi alkotása, a trió viszont saját invenciója, több motívumátvétellel a Rákóczi-nótából. A kotta ajánlása Gróf Festetits Pálnak, a pesti zenekedvelõk egylete elnökének szólt. Mosonyi rövid idõre elvállalta az egyesület karmesteri teendõit; amint azonban Thern Károly (1817–1886) személyében alkalmas utódot talált, lemondott tisztérõl[23].

A Népdal-feldolgozások[24] Mosonyi nagyobb átiratai közé tartoznak. 1860–61 folyamán négyet jelentetett meg közülük. Vajon jogos-e a darabok témáit népdalnak nevezni? A Nemzetközi Népzenei Tanács 1954-es állásfoglalása szerint a címhasználat teljesen jogos[25]. Valamennyi dallam megjelent a Füredi Mihály által gyûjtött s Bognár Ignác zongorakíséretével ellátott 1851-es 100 magyar népdal c. gyûjteményes kötetben (No. 53, 55; 45, 65; 10, 14, 21; 15, 70, 104); ám e dallamoknak Füredi nem szerzõje, hanem lejegyzõje volt. Ezzel teljesül a népzene elsõ kritériuma, a szájhagyomány. Füredi természetesen azokat a dalokat adta ki, amelyek annak idején a legnépszerûbbek voltak; elsõsorban tehát maga a nép (s nem Füredi) tette õket ismertté. Ezzel teljesedik a népzene második kritériuma, a válogatás. A hetedik és a kilencedik dallam már 1829-ben feltûnt Johann Baptist Hirschfeld – Szentpétery Zsigmond: Tündérlak Magyarhonban c. vígjátékának kísérõzenéjében, amelynek szintén nem zeneszerzõje, hanem zenei összeállítója volt Szerdahelyi József. Ezzel teljesül a népzene harmadik kritériuma, a folytonosság. Mivel e dallamoknak több lejegyzett és kinyomtatott szöveg- és dallamvariánsa létezik, teljesül a negyedik kritérium is, a változatosság.

A Két népdal (Elsõ, g-moll Rapszódia) a Zenészeti Lapok elsõ mûmellékleteként jelent meg, az 1860. december 5-i (tévesen a november 5-inek keltezett) számban (I/6). A kottát a Rózsavölgyi kiadó gondozta. Az újság 71–72. oldalán közölt Mosonyi-levélbõl kitûnik, hogy a szerzõ a feldolgozás alapjául szolgáló dalok kiválasztásánál a zenei ellentét erõteljességére törekedett. Mint zongoratanár feladatának tekintette, hogy a darab zongoratechnikai szempontból ne legyen túl nehéz. Az ezután következõ átiratok nehézségi foka következetesen emelkedik: mintha a Tanulmányok zongorára a magyar zene elõadása képzésére címû etûdsorozat folytatásaként íródtak volna. Ezek az átiratok azonban elsõsorban zeneszerzõi etûdök: Mosonyi azt kívánta általuk bemutatni a Zenészeti Lapok olvasói számára, hogy miképp lehet népdalokat tematikus anyagként felhasználni, belõlük különféle formákat építeni. A Népdal cím talán didaktikus, talán demonstratív, de kevéssé jellegzetes. Jelen közreadó úgy véli: nyilvánvaló, hogy ezek a darabok mind formai, mind technikai szempontból megfelelnek a rapszódia mûfaji kritériumának. Ezért – a könnyebb megkülönböztethetõség kedvéért és megbocsátható elõadói önkényességgel – utólag így neveztem el õket[26]. A g-moll rapszódiában feldolgozott két dal szövegének elsõ szakasza: 1. „Kitették a holttestet az udvarra, / De nincs, aki végig, végig sirassa, / Most tetszik meg, ki az igazi árva: / Senki sem hajol a koporsójára.” 2. „Csõsz leszek én a nyáron, / Itt a pesti határon: / Leterítem a bundámat, / Veregetem a pipámat, a pipámat.”

A Két népdal (Második, f-moll Rapszódia) a Zenészeti Lapok második mûmellékleteként jelent meg (I/26, 1861. március 27.). Szövegük: 1. „Az ég alatt a föld színén / Nincsen olyan árva, mint én; / Nincsen apám, nincsen anyám, / Hej! ki gondot viselne rám.” 2. „Már ezután nem is bánom, / A világ hadd kiabáljon; / Félre vágom kalapomat; / Megölelem galambomat.”

A Három népdal (Harmadik, a-moll Rapszódia) a Zenészeti Lapok harmadik mûmellékleteként jelent meg (I/40, 1861. július 3.). Szövegük: 1. „Bús az idõ, bús vagyok én magam is, / Valamennyi szép asszony van, mind hamis. / Szeretetök nem állandó, / Mint az idõ változandó a lány is.” 2. „Még azt mondja az anyám, az anyám: / Ne vegyek nõt ily korán, ily korán. / Majd az eszem ha megnõtt, ha megnõtt, / Jobb lesz akkor venni nõt, venni nõt.” 3. „Nézz rózsám a szemembe, / Mit olvasol belõle? / Ugye, azt mondja, / Ugye azt mondja, / Te vagy az angyala, / Ragyogó csillaga.”

A Három népdal (Negyedik, d-moll Rapszódia) a Zenészeti Lapok negyedik mûmellékleteként jelent meg (I/53, 1861. október 3). A dalszövegek: 1. „Bezárom már bús szívemet, / Elhagyom szeretetemet / El kell hagynom immár kedvesemet, / Véle együtt mindenemet.” 2. „Mariskám, Mariskám, eszem a szemedet, / Ne nézz rám, ne nézz rám, mert megölsz engemet. / Már a szívem nyugodalma oda vagyon, oda vagyon, / Minthogy én szeretlek téged igen nagyon, igen nagyon.” 3. „Nagy gazda volt az apám, / Hej, sokat is hagyott rám; / Hat ökörnek kötelét, / És egy vasvilla nyelét, / Eszem adta, jaj, jaj, eszem adta.”

Az Újévi ajándék – 6 magyar dallam Bernát Gáspártól[27] a Zenészeti Lapok számozatlan mûmellékleteként jelent meg (II/14, 1862. január 2.). Errõl a lapszám utolsó oldalának alján levõ vastagbetûs szöveg tudósított: „Mai számunkhoz egy magyar zenedarab van mellékelve Mosonyi Mihály-tól.” Innen az átirat címe is: az újévben megjelent elsõ számhoz küldték szét ajándékképpen az elõfizetõknek[28]. Bernát Gáspár (1810–1873) ügyvéd volt, de az irodalomnak élt: sajátos, abszurd humorú karcolatai – ún. gazsiádái – országosan közkedveltté tették. 1840 körül jelent meg Alföldi csárdások címû hat kis zongoradarabja a pesti kõnyomda-tulajdonos Friedrich August Walzel kiadásában. Sajnos, az egyetlen létezõ példány külsõ íve hiányzik az utolsó, hatodik darabbal együtt, ám így is elemezhetõ Mosonyi átírói módszere. A C–C–C–a–C–(C?) hangnemi rendet izgalmasabbá tette: C–G–C–a–C–F. A dalok egyszerû formáit igen újszerû, szellemes kódákkal bõvítette. A néhol túl vastag kíséretet áttetszõbbé igazította, a dallamvonalakon viszont alig javított. A díszítéseket kissé gazdagította, a minden esetben ismétlõjeles második dallamsort, double írásával, olykor változatosabbá tette. Már az eredeti ciklus is kiemelkedett a kor átlag-irodalmából; Mosonyi átirata még inkább kidomborította erényeit és briliáns pódiumszámmá varázsolta.

A Magyar zene Palotási János „Galgócz-i emlék” címû mûve után[29] a Zenészeti Lapok ötödik mûmellékleteként jelent meg (II/31, 1862. május 1.). Pecsenyánszky János (1821–1878) lengyel származású jogász, jegyzõ, vármegyei levéltáros volt a Jászságban. Csárdásait Patikárius Ferkó (1827–1870) cigányprímás bandája tette országosan ismertté. Pecsenyánszky 1859-tõl Palotási néven adta ki táncdarabjait. 1861. február 13-án Mosonyi Mihály nyílt levelet intézett hozzá a Zenészeti Lapok hasábjain; egyebek közt engedélyét kérte, hogy mûveit feldolgozhassa, amibe Palotási örömmel beleegyezett[30]. Mosonyi a Galgóczi emlék címû csárdást választotta, amely 1853-ban jelent meg elõször a pesti Treichlinger József kiadásában, mint Patikárius Károly (?–1858) mûve[31]. Formája egyszerû volt: ABBCDCD (Lassú), ABBABCDDCDEFFEFABB (Friss). Mosonyi az átirat készítésekor úgy járt el, mint az Újévi ajándék esetében: a tematikus anyag sorrendjén nem változtatott, itt még a hangnemi renden sem. A formát viszont visszatérések beiktatásával tette különlegessé: romantikus szonátatételt alkotott az egyszerû táncformából[32].

A Szabad gondolatok szabadi Frank Ignácztól 1864 tavaszutóján jelent meg a Rózsavölgyi cégnél. Frank Ignác (1825–?) Bécsben mérnöknek tanult, egyidejûleg zenei tanulmányokat is folytatott. Az 1848–49-es magyar szabadságharcot fõhadnagyi rangban harcolta végig; az összeomlás után édesapja pápai vendéglõjét vezette, ahol a helyi kollégium diákjait és a helyi muzsikus cigányokat tanította zeneelméletre. 1863-ban országos körutat tett egy stuttgarti hangszergyáros új húros harmóniumával, majd Pesten telepedett le borkereskedõként. Kibérelte a híres Komlókert vendéglõt, pályadíjakat írt ki a zenei élet felélénkítésére. 1871-ben megnyitotta a Grand café delicatesse kávéházat[33], ám csõdbe ment; regényes életét a máriabesnyõi monostorban fejezte be. A XIX. század egyik legnépszerûbb csárdáskomponistája volt, mûveit ma is rendszeresen játsszák. Táncait Liszten és Brahmson kívül Jules Massenet és a magyar hegedûiskola atyja, Hubay Jenõ is feldolgozta. A Szabad gondolatok ajánlása Carl Tausignak (1841–1871), Liszt kedvenc tanítványának szólt, akinek a pesti Európa szálló nagytermében 1864. április 3-án adott búcsúhangversenye után Mosonyi egy hódolati babérkoszorút nyújtott át[34].

 

A jelen kotta Mosonyi valamennyi, két kézre komponált, ismert és fellelhetõ zongoraátiratát tartalmazza[35], a két terjedelmes operaátiraton kívül.[36]

 

A verbunkos stílusú darabok elõadásának problémáival részletesen foglalkozom Mosonyi Tanulmányok zongorára a magyar zene elõadásának képzésére címû kompozíciója új kiadásának (Budapest, 1996) utóhangjában.

Jelen kiadványban a közreadó kiegészítéseit szürke szín jelzi. A kritikai jegyzeteket az angol fordítás után találhatja meg a kedves Olvasó.

Köszönettel tartozom az Országos Széchényi Könyvtár Zenei Gyûjteményének, amiért a kiadó rendelkezésére bocsátotta a két autográfot. Úgyszintén köszönettel tartozom a Liszt Ferenc Zenemûvészeti Egyetem Zenetörténeti Kutatókönyvtárának, amely a közreadott mûvek elsõ kiadásának fénymásolatát bocsátotta rendelkezésemre.

Köszönetet mondok valamennyi munkatársamnak, amiért áldozatos munkával lehetõvé tette a kiadást. Végül, de nem utolsósorban azoknak, akik a kiadást anyagilag támogatták.

 

Kassai István

 

Budapest, 1999. Ádvent

 

A jegyzetanyagot ld. az irodalomjegyzék után!

 

IRODALOM – LITERATUR – LITERATURE

Ábrányi K., id. (1872): Mosonyi Mihály élet és jellemrajza. Corvina. Pest.

Bónis F. (1960): Mosonyi Mihály. Gondolat. Budapest.

Bónis F. (1961): Mosonyi Mihály magyar operái.    In: Szabolcsi B., Bartha D. (szerk.):Zenetudományi tanulmányok az opera történetébõl. Akadémiai Kiadó. Budapest. Vol. 9.

Bónis F. (1962): Die ungarishen Opern Mihály Mosonyis. In: Studia musicologica. Tom. II.

Bónis F. (1989a): Mosonyiana I–III. In: Magyar Zene 2.

Bónis F. (1989b): Mosonyiana IV. In: Magyar Zene 3.

Bónis F. (1989c): Mosonyiana V. In: Magyar Zene 4.

Bónis F. (1995): Mosonyiana II [VI]. In: Magyar Zene 1.

Bónis F. (2000a): Mosonyi Mihály. Magyar zeneszerzõk. Mágus. Budapest. Vol. 10.

Bónis F. (2000b): Mozarttól Bartókig. Püski. Budapest.

Bónis F. (2001): Mihály Mosonyi. In: The New Grove’s Dictionary of Music and Musicians. Macmillan. London. Vol. 17.

Bónis F. (2002): Mihály Mosonyi. Hungarian Composers. Mágus. Budapest. Vol. 10.

Gmasz, P., Gmasz, S. (o. J.): Chronik Stadtgemeinde Frauenkirchen. Frauenkirchen.

Gollowitzer, M. (1973): Adatok Mosonyi Mihály családjának történetéhez. In: Bónis F. (szerk.): Magyar zenetörténeti tanulmányok Mosonyi Mihály és Bartók Béla emlékére. Zenemûkiadó. Budapest.

Hoffer, P. P. (1961): Mihály Mosonyi. In: Die Musik in Geschichte und Gegenwart. Bärenreiter. Kassel. Vol. 9.

Káldor J. (1936): Michael Mosonyi. (Phil. Diss.). Dittert. Dresden.

Kassai I. (2001): Adalékok a Mosonyi-kutatáshoz. In: Bónis F. (szerk.): Magyar zenetörténeti tanulmányok Erkel Ferencrõl, Kodály Zoltánról és korukról. Püski. Budapest.

Kassai I. (2003): Utóhang/Nachwort/Epilogue. In: Mosonyi Mihály: Transcriptions for Piano. Kassai István (Private edition, distributed by Akkord. A-1047). Budapest.

Kassai I. (2005): Három dallamtörténeti adalék. In: Bónis F. (szerk.): Magyar zenetörténeti tanulmányok a nemzeti romantika világából. Püski. Budapest.

Legány D. (1994a): Mihály Mosonyi Symphony & Piano Concerto. Naxos Marco Polo. 8223539. CD notes.

Legány D. (1994b): Mihály Mosonyi Piano Works. Vol. 1. Naxos Marco Polo. 8223557. CD notes.

Legány D. (1994c): Mihály Mosonyi Piano Works. Vol. 2. Naxos Marco Polo. 8223558. CD notes.

Legány D. (1994d): Mihály Mosonyi Piano Works. Vol. 3. Naxos Marco Polo. 8223559. CD notes.

Legány D. (1998a): Mihály Mosonyi Piano Works. Vol. 4. Naxos Marco Polo. 8223560. CD notes.

Legány D. (1998b): Mihály Mosonyi Piano Works. Vol. 5. Naxos Marco Polo. 8225022. CD notes.

Legány D. (1999): Mihály Mosonyi Piano Trios. Naxos Marco Polo. 8225042. CD notes.

Mona I. (1989): Magyar zenemûkiadók és tevékenységük 1774–1867. MTA Zenetudományi Intézet. Budapest.

Nagy I. (1859): Magyarország családai. Ráth Mór. Pest. Tom. V.

Nagy I. (1862): Magyarország családai. Ráth Mór. Pest. Tom. IX.

Ságh J. (1879): Magyar zenészeti lexikon. A szerzõ kiadása. Pest.

Sárosi B. (1997): Meddig terjed a népies dal határa. In. Bónis F. (szerk.): Kodály emlékkönyv 1997. Püski. Budapest.