MAGYAR ZENE 1991 . szeptember (XXXII/3) 328-331. oldal
NÉHÁNY SZÓ BARTAY ENDRÉRŐL
Bartay 1799-ben született Széplakon. Arra vonatkozó
adatot, hogy melyik Széplakon született, nem találtam, ti. ilyen nevű falu
Abaúj, Bihar, Sopron és Vas vármegyében is volt.
Kik voltak szülei? milyen
körülmények között nevelkedett? hogy végezte iskoláit? Kérdések, melyekre a
jövő kutatásainak kell választ adnia.
Az 1820-as években már Pest
város tisztviselője. Nagyműveltségű ember, pártolja a művészeteket, és műveli a
zenét.
Nem mindennapi zenei
tudásról tanúskodik első zeneelméleti könyve a „Magyar Apollo”, amely
1834-ben jelenik meg először, saját kiadásában, Trattner és Károlyi betűivel. A
könyv alcíme: „utmutatás a’ general-bass’ játszásának, a’ harmonia ösméretére
‘s a’ hangszerzésre vezető alapos rendszabásainak megtanulására”. A 120
oldalnyi szöveges részhez 206 (!) rézmetszésű kottapélda csatlakozik. 1835-ben
utánnyomásban is megjelent a „Magyar Apollo”: a díszesebb címlap és a „Heckenast
Gusztáv tulajdona” kitétel jelent változást az előző kiadáshoz képest. Ez a
könyv az első magyarnyelvű összhangzattani és zeneelméleti munka. Megjegyzendő,
hogy lexikonjaink Siklós Albert összhangzattankönyvét tekintik az első ilyen
tárgyú magyar könyvnek — s ez utóbbi 1907-ben jelent meg! (Vö. Siklós A.:
Zeneköltészettan I-V. köt. 1907-13) Azt, hogy Bartay 1834-es munkája mennyiben
volt korszerű, illetve mennyiben volt eredeti, nem feladatom megítélni. Össze
kell hasonlítani Rameau, Vogler, G. Weber stb. munkáival. A „Magyar Apollo” magas
színvonala és úttörő érdeme azonban kétségbevonhatatlan.
Még érdekesebb Bartay „Müvészeti
vezér” című kétkötetes könyve, amelynek első része Beimel Józsefnél jelent
meg a szerző kiadásában, 1846-ban. A könyv célját az első fejezet címe summázza:
„A’ művészet, és így az ének ‘s zene is hatékony népnevelő eszköz”. A
tárgyhoz való közelítésmódját pedig a szerző bevezető soraiból vett mondat
világítja meg:
„Jelen munkácska saját
tapasztalásom nyomain, ‘s több hires külföldi írókból – (külföldiekből, mert
honunkban e’ .téren írókat nem ismerek) – merített hiteles adatokkal támogatva
készülvén mennyiségre nézve ugyan nem nagy, de kecsegetetem magamat, hogy
tartalomra az annál fontosabb legyen, miután igyekezetemet oda forditottam
leginkább, hogy nemcsak a’ művészetet, ‘s igy az éneket és zenét is
tehetségemhez képest hiven vázoljam, hanem az emberi élet különböző állásait is
megérintsem, a mennyiben azok a’ fönebbi művészettel kapcsolatban állnak, és
mennyiben az emberek művészet iránti fogékonysága, különböző körülmények
szerint, szinte különböző.”
Az első kötet 220 oldalas
szöveges részéhez hatlapnyi réznyomású kottamelléklet csatlakozik, nagyrészt az
énektanításhoz szükséges gyakorlatok. A kottákat igen vékony papírra nyomták,
és így csak az előlapon van nyomás.
A kötet értékeléséhez megint
csak szükséges lenne a korabeli külföldi szakirodalom ismerete, ám e nélkül is
megállapítható, hogy a könyv szerzőjének hatalmas általános műveltségéről
tanúskodik, és ráadásul lebilincselő olvasmány is!
A „Müvészeti vezér” második
kötete egy évvel később, 1847-ben szintén a szerző kiadásában jelent meg
Gyurián és Bagó betűivel. Nagyrészt egyházzenével foglalkozik, igen jelentős kottaanyag
csatlakozik hozzá, 30 lapon, melynek papírja és nyomása az első kötetéhez hasonló.
Egy és többszólamú egyházi énekeket tartalmaz, római, református és görög
katolikus felekezetek dallamain kívül izraelita énekeket is, Sulzer nyomán!
(nyilván a Sir Cion 1839-es kötete alapján).
Hogy a „Müvészeti vezér”
második kötetének szöveges része miért lett mindössze 24 oldal az első kötet
220 oldalához képest, ennek megvilágítására az utolsó oldal utolsó előtti
bekezdését idézem, ahol Bartay a vidámságról szóló bölcseleti-lélektani
eszmefuttatást szinte ollóval vágja le.
„Mindezeknél fogva világos:
hogy a’ vidámság röviden előadott következményeinél fogva is, az
életphilosophiával szoros kapcsolatban áll; mellyet nagy fontossága
tekintetéből, még részletesebben taglalni bármennyire kívánatos lehet, de azt,
valamint még több a’ népnevelés, ‘s az emberi élet fentartásában létező
hiányokat, ‘s azokat kipótlandó módokat, e’ munkában előadni lehetetlen: mivel
a’ szöveg rövidsége, melly a’ hozzácsatolt hangjegyeknek felette költséges
kiállítása miatt hosszabbra nem terjedhet, nem engedi. – Az innen származó
körülmények miatt, a’ Müvészeti vezér azon meggyőződéssel végeztetik be,
miszerint kitűzött céljának, az éneklés elemi oktatása, ‘s az egyházi
népkarénekeknek rendszeresítése által lehetőleg meg van felelve.”
Tehát Bartay előnyben
részesítette a kottaanyag közlését, saját pedagógiai és filozófiai
alapvetésével szemben! Fogadjuk ezt adalékként Bartay jelleméhez.
A „Müvészeti vezér” második
kötetének értékeléséhez ismerni kell a kor egyházzenei gyűjteményeit.
Ám az egész munka úttörő
jellege három aspektusból is nyilvánvaló: először felvilágosult szellemisége,
másodszor az egyházzenéhez való ökumenikus hozzáállása okán. Harmadszor pedig
azért, mert ez az első magyar énekoktatással foglalkozó szakkönyv. Ismét
megjegyzendő, hogy zenei lexikonjaink egy másik szerzőt, Langer Jánost említik,
mint az első magyarnyelven megjelent énekiskola megalkotóját, és ezúttal lehet,
hogy joggal. Hiszen Bartay munkája több is, kevesebb is ennél: művészeti vezér,
guide a sző francia értelmében. Ám tény marad, hogy Langer munkái 1870-73-ban
míg Bartay műve 1846-47-ben jelent meg!
Nem ismerek más 1848 előtti
zenei írót, aki egynél több könyvet publikált volna Magyarországon. Ám Bartay
korántsem csak az elmélet embere.
Termékeny és jótollú
zeneszerző is: műveinek felsorolása a Zenei Lexikon 1965-ös kiadásában fél
hasábot tölt meg. Ezek között van mise, oratórium, zongoraművek, dalok, dal- és
táncgyűjtemények, ám anélkül hogy kisebbítenénk utóbbiak zenei és
művelődéstörténeti értékét, mégis operái a legnagyobbak.
Bartay komoly sikert arat
első operájával a pesti német színházban („Aurelia oder das Weib am
Konradstein” heroikus-komikus opera, szövege Haffnertől, bem. 1836).
Második operáját a „Csel”-t 1838-39-ben komponálja a tudós Jakab István
szövegére, amely nem adaptáció, hanem eredetileg is operalibrettónak készült.
Magyar vígopera, ebben a műfajban az első: nem zenés betétszámok laza fűzére
egy prózai műben, hanem végigkomponált zene, igen kevés prózával. Bemutatója
1839 április 29-én volt, Erkel vezényelt.
Erkel és Bartay közt mély
barátság lehetett. Mint már szó volt róla, Erkel Ferenc és Adler Adél
esküvőjén, 1839. augusztus 18-án az egyik tanú Bartay volt. Pusztán a barátság
azonban nem magyarázat arra, hogy Erkel a rendelkezésére álló kevés
jutalomjáték egyikén éppen Bartay operáját mutassa be. Ez igen komoly anyagi
kockázatot jelentett; tehát bízott az opera zenéjében.
Bartay operájáról Németh
Amadé: A magyar opera története című könyvében olvashatunk bővebben (h. m.
[II.] 44-47. oldalon). Az opera tartalmi ismertetésén túl a bemutató
körülményeit is részletezi. Innen idézem Mátray Gábor korabeli bírálatát: „...Mi
magát a’ muzsikát illeti, ez inkább a’ nagyszerűséghez (!) szít (...)
rövid dalzene, mi népszerűbbé tehetné, csak egy kettő van benne (...) A’
közönség melly pesti színpadainkon többnyire Auber, Bellini, Donizetti,
Mercadante műveit hallja, eleintén nemigen akart operánk szokatlanabb
sztiljével megbarátkozni: de a’ zeneszerző, ‘s jutalmazott karmestert (ti.
Erkelt) zajos éljenek közt hívá. (!) ...” Tehát a „Csel”-nek sikere
volt! Miért került le a műsorról két előadás után, ha a közönség közönye okán
ez nem történhetett meg?
Talán a „dráma-operaháború”
volt az egyik ok, ami Bajza lemondásával és igazgatóválsággal kezdődött (1838.
június 5.), majd 1840 végén a mammutgázsija miatt sokat támadott Schodelné – és
túlfizetett férje – távozásával végződött. Ld. Major h. m. 15-16., és L.
129-130. oldalain közölt színlap formájú paszkvillusokat.
Az 1839. IV. 29-i bemutatón
a női főszerepet Schodelné énekelte…
A színházi intrikán kívül
joggal merülhet föl az is, hogy 1839-ben Pesten még korántsem volt olyan számos
és lelkes közönsége egy magyar dalműnek, mint akár néhány évvel később.
Mindenesetre Erkel bízott az
opera sikerében. Olyannyira, hogy több átiratot is írt belőle, és ezeket rangos
külföldi művészekkel saját maga többször elő is adta, nyilván az általa jónak
ítélt opera népszerűsítésének érdekében.
A „Csel” terjedelmes,
háromkötetes partitúrája a Széchenyi Könyvtárban található. Habár részletes
tanulmányozására nem futotta időmből, az első pillantásra is eleven, színes
zenének tűnik. Érdemes lenne elővenni és bemutatni, hiszen ez az első
zeneileg-szerkezetileg is igazán nívós magyar vígopera. Amíg azonban Erkel
operái – a Bánk és a Hunyadi kivételével – nem szerepelnek Operaházunk állandó
repertoárján, ilyesmiről beszélni korai lenne.
A Magyarok Nápolyban
című operájának csak a nyitányát mutatták be, 1847-ben. Árpád népe című
melodrámáját, kórusra zenekarkísérettel, ugyanebben az évben mutatták be Pesten
és Bécsben is.
Ám Bartay nemcsak zeneszerző
és zenei író, hanem a zenei élet szervezője is.
Már 1829-ben, Menner
Lajossal megszervezte a Pestvárosi Énekiskolát, amelynek léte azonban a pesti
polgárok évenkénti „határozatlan adakozásaitól” függött. Szilárd anyagi bázis
híján az iskola 1832-ben megszűnt, ám addig 40 fiúnövendéke volt, akik közül a
szegényebbek tandíjmentesen látogathatták az intézetet - ahogy ez abban a
korban szokásos volt.
Nyilván az oktatás
tapasztalatait foglalta össze két elméleti munkájában Bartay, hisz bizonyára
tanított a Pestvárosi Énekiskolában, bár erről a szakirodalom nem beszél.
Történelmi érdemeit azonban
akkor szerezte Bartay, amikor a Nemzeti Színház bérlő igazgatója volt. Már
működésének első évében, 1843-ban a színház rangjához méltó díszleteket és
jelmezeket rendel, magas gázsikkal visszacsábítja a Nemzetibe a legjobb
színészeket és énekeseket. A színházi és zenei élet felpezsdítése céljából
pályázatokat ír ki.
1843-ban a színmű pályázatot
Szigligeti nyeri a „Szökött katoná”-val – ez nemcsak Szigligeti Ede, hanem a
népszínmű karrierjének is első állámása. A Szózat megzenésítésének pályázatát
1843-ban Egressy Béni, a Himnusz pályázatot 1844-ben Erkel Ferenc nyeri meg.
Ha Bartay ezen a három
pályázati felhíváson kívül semmi mást nem csinált volna egész életében, már
ezzel is ki kellett volna érdemelnie az utókor megbecsülését. Ezzel szemben
tény, hogy a színháztörténészek egyetlen egy arcmásáról sem tudtak. Lám, a
hálás utókor!
Csak nemrég, a Széchenyi
Könyvtár metszeteinek újrarendezésekor került elő a mellékelt kép, a bécsi
festő és litográfus Franz Eybl (1806 – 1880) munkája. A metszet minden
bizonnyal Wágner József pesti szépműárus megrendelésére készült, több hasonló
litográfiát is készíttetett Eybl-lel. Tudomásom szerint ez a kép még sehol sem
jelent meg.
A metszeten a
zeneszerző-igazgató aláírását is megtaláljuk: „Bartay Endre”. Tekintve, hogy
Endrét, és nem Andrást írt, hívjuk ezentúl mi is Endrének.
1844 májusában a színház
társulatát Pozsonyba viszi, ahol az Országgyűlés ülésezett. A siker óriási, de
a csőd teljes: a tekintetes karok és rendek egy krajcárt sem fizettek. Szinte
teljes magánvagyonának felszámolásával kártalanítja a társulatot, de a nem
szűnő támadások miatt 1845 elején így is távoznia kellett a színház éléről.
A személye elleni igaztalan
támadások azonban nem veszik kedvét. Láttuk, megírja a Müvészeti Vezért, és
zeneszerzői ambíciója is töretlen.
1848-49-es magatartása
feltáratlan. Tudjuk, hogy fia, Bartay Ede – a Nemzet Zenede későbbi nagyérdemű
igazgatója – 1849 után forradalom alatti tevékenysége miatt bujdosni
kényszerült. Az apa, Bartay Endre, agilis és ambiciózus reformkori személyiség
létére megült volna egy békés sarokban? Aligha hihető.
Még kiadott egy gyűjteményt „Characteristisch-ungarische
Melodien und Nationaltänze aus dem Feldzuge 1848-49” (!) címmel, s utána néma
csönd.
Párizsban, Hamburgban majd
Mainzban bukkan fel, valószínűleg óraadásból él. Nem adatott meg neki a
nyugodt, békés öregség: Mainz-ban hal meg 1854-ben, szegénységben, elfeledve.
Bartay Endre életét,
pályafutását valóban kettétörte az 1849 után következő terror. Ám nem kétséges,
hogy élete végéig megmaradt önzetlen hazafinak, aki, amíg módja és lehetősége
volt rá, nem késlekedett cselekedni hazája javára, képességei szerint, erejét
meghaladó módon is.
Életműve mindenképpen
megérdemli a monografikus feldolgozást, hiszen élete és tevékenysége a maga
teljességében máig feltáratlan. Ezt nálam tudósabb embereknek mihamarabb el
kellene végezni.
Ez a néhány szó pedig legyen
tisztelgés a reformkor zenei életének egyik legjelentősebb személyisége előtt,
akinek az utókor csak hálás lehet.
Illusztráció: a 331. oldalon
Franz Eybl metszetének reprodukciója Bartay Endréről.