MAGYAR ZENE 1991 . szeptember (XXXII/3) 328-331. oldal

NÉHÁNY SZÓ BARTAY ENDRÉRŐL

 

Bartay 1799-ben született Széplakon. Arra vonatkozó adatot, hogy melyik Széplakon született, nem találtam, ti. ilyen nevű falu Abaúj, Bihar, Sopron és Vas vármegyében is volt.

Kik voltak szülei? milyen körülmények között nevelkedett? hogy végezte iskoláit? Kérdések, melyekre a jövő kutatásainak kell választ adnia.

Az 1820-as években már Pest város tisztviselője. Nagyműveltségű ember, pártolja a művészeteket, és műveli a zenét.

Nem mindennapi zenei tudásról tanúskodik első zeneelméleti könyve a „Magyar Apollo”, amely 1834-ben jelenik meg először, saját kiadásában, Trattner és Károlyi betűivel. A könyv alcíme: „utmutatás a’ general-bass’ játszásának, a’ harmonia ösméretére ‘s a’ hangszerzésre vezető alapos rendszabásainak megtanulására”. A 120 oldalnyi szöveges részhez 206 (!) rézmetszésű kottapélda csatlakozik. 1835-ben utánnyomásban is megjelent a „Magyar Apollo”: a díszesebb címlap és a „Heckenast Gusztáv tulajdona” kitétel jelent változást az előző kiadáshoz képest. Ez a könyv az első magyarnyelvű összhangzattani és zeneelméleti munka. Megjegyzendő, hogy lexikonjaink Siklós Albert összhangzattankönyvét tekintik az első ilyen tárgyú magyar könyvnek — s ez utóbbi 1907-ben jelent meg! (Vö. Siklós A.: Zeneköltészettan I-V. köt. 1907-13) Azt, hogy Bartay 1834-es munkája mennyiben volt korszerű, illetve mennyiben volt eredeti, nem feladatom megítélni. Össze kell hasonlítani Rameau, Vogler, G. Weber stb. munkáival. A „Magyar Apollo” magas színvonala és úttörő érdeme azonban kétségbevonhatatlan.

Még érdekesebb Bartay „Müvészeti vezér” című kétkötetes könyve, amelynek első része Beimel Józsefnél jelent meg a szerző kiadásában, 1846-ban. A könyv célját az első fejezet címe summázza: „A’ művészet, és így az ének ‘s zene is hatékony népnevelő eszköz”. A tárgyhoz való közelítésmódját pedig a szerző bevezető soraiból vett mondat világítja meg:

„Jelen munkácska saját tapasztalásom nyomain, ‘s több hires külföldi írókból – (külföldiekből, mert honunkban e’ .téren írókat nem ismerek) – merített hiteles adatokkal támogatva készülvén mennyiségre nézve ugyan nem nagy, de kecsegetetem magamat, hogy tartalomra az annál fontosabb legyen, miután igyekezetemet oda forditottam leginkább, hogy nemcsak a’ művészetet, ‘s igy az éneket és zenét is tehetségemhez képest hiven vázoljam, hanem az emberi élet különböző állásait is megérintsem, a mennyiben azok a’ fönebbi művészettel kapcsolatban állnak, és mennyiben az emberek művészet iránti fogékonysága, különböző körülmények szerint, szinte különböző.”

Az első kötet 220 oldalas szöveges részéhez hatlapnyi réznyomású kottamelléklet csatlakozik, nagyrészt az énektanításhoz szükséges gyakorlatok. A kottákat igen vékony papírra nyomták, és így csak az előlapon van nyomás.

A kötet értékeléséhez megint csak szükséges lenne a korabeli külföldi szakirodalom ismerete, ám e nélkül is megállapítható, hogy a könyv szerzőjének hatalmas általános műveltségéről tanúskodik, és ráadásul lebilincselő olvasmány is!

A „Müvészeti vezér” második kötete egy évvel később, 1847-ben szintén a szerző kiadásában jelent meg Gyurián és Bagó betűivel. Nagyrészt egyházzenével foglalkozik, igen jelentős kottaanyag csatlakozik hozzá, 30 lapon, melynek papírja és nyomása az első kötetéhez hasonló. Egy és többszólamú egyházi énekeket tartalmaz, római, református és görög katolikus felekezetek dallamain kívül izraelita énekeket is, Sulzer nyomán! (nyilván a Sir Cion 1839-es kötete alapján).

Hogy a „Müvészeti vezér” második kötetének szöveges része miért lett mindössze 24 oldal az első kötet 220 oldalához képest, ennek megvilágítására az utolsó oldal utolsó előtti bekezdését idézem, ahol Bartay a vidámságról szóló bölcseleti-lélektani eszmefuttatást szinte ollóval vágja le.

„Mindezeknél fogva világos: hogy a’ vidámság röviden előadott következményeinél fogva is, az életphilosophiával szoros kapcsolatban áll; mellyet nagy fontossága tekintetéből, még részletesebben taglalni bármennyire kívánatos lehet, de azt, valamint még több a’ népnevelés, ‘s az emberi élet fentartásában létező hiányokat, ‘s azokat kipótlandó módokat, e’ munkában előadni lehetetlen: mivel a’ szöveg rövidsége, melly a’ hozzácsatolt hangjegyeknek felette költséges kiállítása miatt hosszabbra nem terjedhet, nem engedi. – Az innen származó körülmények miatt, a’ Müvészeti vezér azon meggyőződéssel végeztetik be, miszerint kitűzött céljának, az éneklés elemi oktatása, ‘s az egyházi népkarénekeknek rendszeresítése által lehetőleg meg van felelve.”

Tehát Bartay előnyben részesítette a kottaanyag közlését, saját pedagógiai és filozófiai alapvetésével szemben! Fogadjuk ezt adalékként Bartay jelleméhez.

A „Müvészeti vezér” második kötetének értékeléséhez ismerni kell a kor egyházzenei gyűjteményeit.

Ám az egész munka úttörő jellege három aspektusból is nyilvánvaló: először felvilágosult szellemisége, másodszor az egyházzenéhez való ökumenikus hozzáállása okán. Harmadszor pedig azért, mert ez az első magyar énekoktatással foglalkozó szakkönyv. Ismét megjegyzendő, hogy zenei lexikonjaink egy másik szerzőt, Langer Jánost említik, mint az első magyarnyelven megjelent énekiskola megalkotóját, és ezúttal lehet, hogy joggal. Hiszen Bartay munkája több is, kevesebb is ennél: művészeti vezér, guide a sző francia értelmében. Ám tény marad, hogy Langer munkái 1870-73-ban míg Bartay műve 1846-47-ben jelent meg!

Nem ismerek más 1848 előtti zenei írót, aki egynél több könyvet publikált volna Magyarországon. Ám Bartay korántsem csak az elmélet embere.

Termékeny és jótollú zeneszerző is: műveinek felsorolása a Zenei Lexikon 1965-ös kiadásában fél hasábot tölt meg. Ezek között van mise, oratórium, zongoraművek, dalok, dal- és táncgyűjtemények, ám anélkül hogy kisebbítenénk utóbbiak zenei és művelődéstörténeti értékét, mégis operái a legnagyobbak.

Bartay komoly sikert arat első operájával a pesti német színházban („Aurelia oder das Weib am Konradstein” heroikus-komikus opera, szövege Haffnertől, bem. 1836). Második operáját a „Csel”-t 1838-39-ben komponálja a tudós Jakab István szövegére, amely nem adaptáció, hanem eredetileg is operalibrettónak készült. Magyar vígopera, ebben a műfajban az első: nem zenés betétszámok laza fűzére egy prózai műben, hanem végigkomponált zene, igen kevés prózával. Bemutatója 1839 április 29-én volt, Erkel vezényelt.

Erkel és Bartay közt mély barátság lehetett. Mint már szó volt róla, Erkel Ferenc és Adler Adél esküvőjén, 1839. augusztus 18-án az egyik tanú Bartay volt. Pusztán a barátság azonban nem magyarázat arra, hogy Erkel a rendelkezésére álló kevés jutalomjáték egyikén éppen Bartay operáját mutassa be. Ez igen komoly anyagi kockázatot jelentett; tehát bízott az opera zenéjében.

Bartay operájáról Németh Amadé: A magyar opera története című könyvében olvashatunk bővebben (h. m. [II.] 44-47. oldalon). Az opera tartalmi ismertetésén túl a bemutató körülményeit is részletezi. Innen idézem Mátray Gábor korabeli bírálatát: „...Mi magát a’ muzsikát illeti, ez inkább a’ nagyszerűséghez (!) szít (...) rövid dalzene, mi népszerűbbé tehetné, csak egy kettő van benne (...) A’ közönség melly pesti színpadainkon többnyire Auber, Bellini, Donizetti, Mercadante műveit hallja, eleintén nemigen akart operánk szokatlanabb sztiljével megbarátkozni: de a’ zeneszerző, ‘s jutalmazott karmestert (ti. Erkelt) zajos éljenek közt hívá. (!) ...” Tehát a „Csel”-nek sikere volt! Miért került le a műsorról két előadás után, ha a közönség közönye okán ez nem történhetett meg?

Talán a „dráma-operaháború” volt az egyik ok, ami Bajza lemondásával és igazgatóválsággal kezdődött (1838. június 5.), majd 1840 végén a mammutgázsija miatt sokat támadott Schodelné – és túlfizetett férje – távozásával végződött. Ld. Major h. m. 15-16., és L. 129-130. oldalain közölt színlap formájú paszkvillusokat.

Az 1839. IV. 29-i bemutatón a női főszerepet Schodelné énekelte…

A színházi intrikán kívül joggal merülhet föl az is, hogy 1839-ben Pesten még korántsem volt olyan számos és lelkes közönsége egy magyar dalműnek, mint akár néhány évvel később.

Mindenesetre Erkel bízott az opera sikerében. Olyannyira, hogy több átiratot is írt belőle, és ezeket rangos külföldi művészekkel saját maga többször elő is adta, nyilván az általa jónak ítélt opera népszerűsítésének érdekében.

A „Csel” terjedelmes, háromkötetes partitúrája a Széchenyi Könyvtárban található. Habár részletes tanulmányozására nem futotta időmből, az első pillantásra is eleven, színes zenének tűnik. Érdemes lenne elővenni és bemutatni, hiszen ez az első zeneileg-szerkezetileg is igazán nívós magyar vígopera. Amíg azonban Erkel operái – a Bánk és a Hunyadi kivételével – nem szerepelnek Operaházunk állandó repertoárján, ilyesmiről beszélni korai lenne.

A Magyarok Nápolyban című operájának csak a nyitányát mutatták be, 1847-ben. Árpád népe című melodrámáját, kórusra zenekarkísérettel, ugyanebben az évben mutatták be Pesten és Bécsben is.

Ám Bartay nemcsak zeneszerző és zenei író, hanem a zenei élet szervezője is.

Már 1829-ben, Menner Lajossal megszervezte a Pestvárosi Énekiskolát, amelynek léte azonban a pesti polgárok évenkénti „határozatlan adakozásaitól” függött. Szilárd anyagi bázis híján az iskola 1832-ben megszűnt, ám addig 40 fiúnövendéke volt, akik közül a szegényebbek tandíjmentesen látogathatták az intézetet - ahogy ez abban a korban szokásos volt.

Nyilván az oktatás tapasztalatait foglalta össze két elméleti munkájában Bartay, hisz bizonyára tanított a Pestvárosi Énekiskolában, bár erről a szakirodalom nem beszél.

Történelmi érdemeit azonban akkor szerezte Bartay, amikor a Nemzeti Színház bérlő igazgatója volt. Már működésének első évében, 1843-ban a színház rangjához méltó díszleteket és jelmezeket rendel, magas gázsikkal visszacsábítja a Nemzetibe a legjobb színészeket és énekeseket. A színházi és zenei élet felpezsdítése céljából pályázatokat ír ki.

1843-ban a színmű pályázatot Szigligeti nyeri a „Szökött katoná”-val – ez nemcsak Szigligeti Ede, hanem a népszínmű karrierjének is első állámása. A Szózat megzenésítésének pályázatát 1843-ban Egressy Béni, a Himnusz pályázatot 1844-ben Erkel Ferenc nyeri meg.

Ha Bartay ezen a három pályázati felhíváson kívül semmi mást nem csinált volna egész életében, már ezzel is ki kellett volna érdemelnie az utókor megbecsülését. Ezzel szemben tény, hogy a színháztörténészek egyetlen egy arcmásáról sem tudtak. Lám, a hálás utókor!

Csak nemrég, a Széchenyi Könyvtár metszeteinek újrarendezésekor került elő a mellékelt kép, a bécsi festő és litográfus Franz Eybl (1806 – 1880) munkája. A metszet minden bizonnyal Wágner József pesti szépműárus megrendelésére készült, több hasonló litográfiát is készíttetett Eybl-lel. Tudomásom szerint ez a kép még sehol sem jelent meg.

A metszeten a zeneszerző-igazgató aláírását is megtaláljuk: „Bartay Endre”. Tekintve, hogy Endrét, és nem Andrást írt, hívjuk ezentúl mi is Endrének.

1844 májusában a színház társulatát Pozsonyba viszi, ahol az Országgyűlés ülésezett. A siker óriási, de a csőd teljes: a tekintetes karok és rendek egy krajcárt sem fizettek. Szinte teljes magánvagyonának felszámolásával kártalanítja a társulatot, de a nem szűnő támadások miatt 1845 elején így is távoznia kellett a színház éléről.

A személye elleni igaztalan támadások azonban nem veszik kedvét. Láttuk, megírja a Müvészeti Vezért, és zeneszerzői ambíciója is töretlen.

1848-49-es magatartása feltáratlan. Tudjuk, hogy fia, Bartay Ede – a Nemzet Zenede későbbi nagyérdemű igazgatója – 1849 után forradalom alatti tevékenysége miatt bujdosni kényszerült. Az apa, Bartay Endre, agilis és ambiciózus reformkori személyiség létére megült volna egy békés sarokban? Aligha hihető.

Még kiadott egy gyűjteményt „Characteristisch-ungarische Melodien und Nationaltänze aus dem Feldzuge 1848-49” (!) címmel, s utána néma csönd.

Párizsban, Hamburgban majd Mainzban bukkan fel, valószínűleg óraadásból él. Nem adatott meg neki a nyugodt, békés öregség: Mainz-ban hal meg 1854-ben, szegénységben, elfeledve.

Bartay Endre életét, pályafutását valóban kettétörte az 1849 után következő terror. Ám nem kétséges, hogy élete végéig megmaradt önzetlen hazafinak, aki, amíg módja és lehetősége volt rá, nem késlekedett cselekedni hazája javára, képességei szerint, erejét meghaladó módon is.

Életműve mindenképpen megérdemli a monografikus feldolgozást, hiszen élete és tevékenysége a maga teljességében máig feltáratlan. Ezt nálam tudósabb embereknek mihamarabb el kellene végezni.

Ez a néhány szó pedig legyen tisztelgés a reformkor zenei életének egyik legjelentősebb személyisége előtt, akinek az utókor csak hálás lehet.

 

Illusztráció: a 331. oldalon Franz Eybl metszetének reprodukciója Bartay Endréről.